Én már a határon, ami neki semmi. Azt hiszem, ha ennél durvábban nyomom le, megölöm, meg se érzi. Morgok a pofájába, elfordítja. Mondják az okosok, kutyává kell válni, simán kutyábban vagyok szocializálva mint bárki, de egy tízkilós terriert a földre fojtva úgy ver a szívem, mint a kékcinkéé, a szagom tutira kicsavarodik, meg a szívverést is hallja kis kedvencünk, éppencsak nem röhög a pofámba az ujjaim közül. Megijedek magamtól, egy kiskutyát terrorizálok, jaj, gyengébb nálam, és ITT BASZOM EL MEGINT. Mert erősebb.

Most leviszem egy kicsit menetelni, remélem esni fog, jól esne.

Legyen kan, felnőtt, agresszív, erőszakos, lehetőleg sérült, félszemű, vagy csak csúnya. Hozzuk el azt a kutyát, ami talán senkinek se kell. Mert mi tudjuk, volt már ilyen.

Így jutottunk a szép és törzskönyves, de sánta terrierhez. Ettől még nem könnyebb nekünk.

Ez a blog segít hasonló helyzetben lévő falkavezéreknek. Vagy akik azok szeretnének lenni. Vagy segít nekünk, a bizonytalan, sötét órákban. Egyelőre a mi pozíciónk sem elég szilárd. Egyáltalán nem szilárd, de annak kell lennie. Hogy neki jó legyen.